Mindjárt vége, mindjárt vége – mondogatta magának, miközben kezei görcsösen szorították a kórházi ágy rácsát. A szobában sötét volt, a város az igazak álmát aludta körülötte, a feje fölött világító lámpa tompa, sárgás fénye félkört rajzolt a csípője vonaláig, mintha egy világító csillagként lebegne az űr sűrű, sötét semmijében.

Egyedül vajúdott.

Az éjszakás szülésznő azzal hagyta magára, hogy próbáljon pihenni, egyelőre többet most úgysem tehetnek, mint várnak. Ez a dolgok menete. Ahogyan a hasa aljából induló görcsök enyhülni kezdtek, és ismét levegőhöz jutott, elengedte a rácsot, és oldaláról a hátára gördült, próbált lassan lélegezni, és összegyűjteni az erejét a következő fájásig. Csendben figyelte a szobában lévő tárgyak körvonalait. Tőle jobbra, egy éjjeli szekrényen monoton hangon zúgott a gép, ami a fájásait és a baba szívhangját figyelte. Szemben egy nagy ablak állt, reggelente biztosan besüt rajta a fény, de most sötét éjszaka volt odakint, tél és hideg, még a csillagok sem világítottak, és a Holdat is sötét fellegek takarták. Az ablak alatt csaknem a fal teljes hosszán egy pult húzódott, rajta mosdókagyló és tálcák mindenféle orvosi eszközökkel, fiolákkal, gézzel, vattalapokkal. Az ágyától nem messze, balra egy fotel állt, máskor talán izgatott nagymamák, vagy a várakozástól elcsigázott leendő apukák ülnek benne, várva, hogy tehessenek valamit, de most csak az ő csomagjai hevertek benne. Egy zacskó keksz, egy flakon ásványvíz, a karfára dobott hálóköntös és egy külön vászon szatyorban újszülöttre való holmik: aprócska sapka, kézzel kötött takaró.

Tekintete fáradtan tovább siklott, ahogyan érezni kezdte, hogy az ágyéka fölül ismét elkezd kinőni a fájdalom. Kezeivel a takaró sarkát kereste, hogy legyen mit megmarkolnia. Akkor látta meg őt.

A távolabbi sarokban állt, és először nem is volt benne biztos, hogy nem csak egy árny vagy egy fogas, amit eddig nem vett észre. Magas, nagyon magas fekete alak volt, hosszú, lepel szerű, fekete kabátban és fekete kalapban olyan széles karimával, hogy eltakarta furcsán előre biccentett arcát, amit úgy tartott, mint egy felágaskodó kígyó tartja a hátrahajló nyakról előre eső, lapos fejét. A hasában gyökeret vert fájdalom abban a pillanatban eltalált a gerincéig, és egyetlen szemvillanás alatt benőtte az idegszálait, görcsbe rántotta a testét és minden erejével azon kellett lennie, hogy levegőt juttasson a tüdejébe. A teste körüli szorítás egyre erősödött, mintha csak mindent ki akarna préselni belőle. Nyaktól lefelé mozdulni sem tudott, de a fejét kicsit oldalra biccentette, hogy arcának oldala az ágy széléhez simuljon, és hányni kezdett. A hangra besietett a szülésznő, a görcs enyhülésétől pedig kicsit magához tért, és egy rövid ideig biztos volt benne, hogy csak a képzelete játszott vele.

„Hogy érzi magát?” – kérdezte a fehér köpenyes nő, miközben az ágy melletti gépből kilógó papírszalagra rajzolt görbéket kezdte vizsgálni.

„Bírom.” – felelte, hogy a lehető legkevesebb erőt kelljen a beszédre vesztegetnie. Hangja idegennek és erőtlennek tetszett, mintha nem is az övé volna.

„Nem tart már soká, ez a baba gyorsabban jön, mint gondoltuk. Biztos voltam benne, hogy reggelig nem indulnak be a fájásai, de szépen halad. Néhány perc, és el is kezdhet nyomni.” A szülésznő egy pillanatra felnézett a papírosról, hogy biztatóan rámosolyogjon, aztán a másik szalagot kezdte figyelni, a fejét kicsit balra billentette, és összeráncolta a szemöldökét.

„Valamibajvan?” – kérdezte szünet nélkül, mert ismét érezte, hogy közelít a fájdalom, és nem volt benne biztos, lesz-e még ideje újabb levegőt venni.

„Nincs semmi.” – nézett fel gyorsan a szülésznő, és tudta, hogy hazudik. „A kisbabája szeretne kijönni, és jobb is lesz neki idekint. Ha elmúlik ez a fájás, megvizsgálom.”

A mondat végét már csak távolról hallotta, mert a újra eluralkodott rajta a fájdalom. Próbált lélegezni, amennyire a testét szinte összeroppantó saját izmai engedték, és közben a szoba sarka felé pillantott. Ott állt, de közelebb jött.

Miközben a szülésznő az ablak alatti pulton rendezkedett, fecskendőket töltött meg, gézlapokat készített elő, a fekete ruhás, vékony alak végig ott állt mellette, egyenesen az ágy felé fordulva, mozdulatlanul.

Megérezte a szagát. Hideg, nyirkos föld szag, vázában felejtett, hervadó virágok szaga. Halálszag. A szülésznő visszafordult, és az ágyához lépett, felemelte a takarót.

„Vegyen egy nagy levegőt. Megnézem, hogy is állunk.” Keze eltűnt a kórházi hálóing alatt, és a szemöldökét ráncolta, majd a nőre nézett.

„Felteszem a lábát a kengyelbe, és kezdhetünk. Ha érzi, hogy nyomnia kell, nyomjon.” A hangja higgadt volt, de ő mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Kérdezni akart, de nem jutott rá idő, mert a fájdalom élesen és hirtelen tört rá, nem olyan fodrozódó, lüktető hullámokban, mint korábban, inkább mint egy kés hirtelen, durván lesújtó pengéje nyomán.

„Nyomjon, most!” – hallotta a szülésznő hangját, a kalapos alak pedig közelebb lépett, gallérja fölött, az arca helyén lévő árnyékból villás kígyónyelv rezgett bele a levegőbe, ízlelgetve a gyengeséget.

Úgy markolta az ágyrácsot, hogy az ujjai elfehéredtek, de nem is érezte, nem érezte külön a tagjait, nem érezte, hogy hol fáj, csak a fájdalmat érezte, és a bénító rémületet. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán, még a hangszalagja izmai is mozdíthatatlan görcsbe merevedtek.

„Nyomjon, most!” – hallotta újra a szülésznőt. A fekete ruhás most már közvetlenül mögötte állva öltögette kígyónyelvét. Nyomnia kell. A teste egyszerre dolgozott vele, és küzdött ellene, a görcsök préselték, de meg is bénították, a fogait olyan erősen szorította össze, hogy attól félt, eltörnek. Nyomott, és a fekete ruhás hátrébb hőkölt, mintha csak valaki meglökte volna. A következő pillanatban azonban ismét a lábánál volt. Várta, hogy a fájások között szünet legyen, várta, hogy fellélegezhessen, de már nem volt pihenés, a gyötrelmes hasogatás egy pillanatra sem enyhült.

„Jól csinálja, minden rendben lesz! Mindjárt itt a következő, készen áll? Nyomjon! Most!”

A fekete ruhás már a lábai között állt, érezte a körülötte lebegő, nyirkos hideget. Nem tudom megcsinálni – gondolta. Elveszítem őt. Nyomott, de érezte, hogy elvéti a ritmust, nagy levegőt kellett volna vennie, de mikor kinyitotta a száját, a mellkasát szinte összeroppantotta a fájdalom, a fekete alak éppen csak kicsit megtántorodott, aztán újra közeledni kezdett, a szülésznő mögé hajolt, teste hullámzó táncba kezdett az izgatottságtól, villás nyelve eleven idegként remegett.

Újra nyomott, ezúttal sikerült eltalálnia a pillanatot, izmai vele együtt dolgoztak, a fekete ruhás távolabb csúszott, hogy aztán újra közeledni kezdjen. Nincs elég idő – gondolta – gyorsabb nálam. Nem adhatom őt oda neki.

Soha nem rettegett még ennyire, mégis érezte, hogy bátrabbnak kell lennie, mint valaha volt. Az ő élete múlt rajta. Az ő élete, ami mindennél drágább volt. Meg kellett mentenie.

A következő hullámmal erősen nyomni kezdett. A fekete ruhás már a szülésznő mellett hajolt, kabátja ujjából hosszú, csontos ujjak másztak elő, mint odujukból a vak férgek, a bőre hófehér volt, és száraz pikkelyek borították. Nem kaphatja meg. Összeszorított fogakkal nyomott, a levegő eltűnt a tüdejéből, a fülében minden egyes szívveréssel ágyúszóként hallotta, ahogyan lüktet a vér.

„Jól csinálja, már mindjárt kint van!” – mondta a szülésznő. Forró tűszúrásokat érzett az arcán, ahogy az erőlködéstől sorra pattantak el a hajszálerek. A teste levegőért küzdött, de nem állt meg, csak a fekete ruhást nézte, és kitartott, míg a szeme előtt megjelenő sötét karikáktól nem látott már semmit, tagjai kocsonyává váltak, és nem érzett többé semmit, se erőt, se görcsöt, se nyomást, se fájdalmat.

„Kislány!” – visszhangzott valahol távol a szülésznő hangja, de nem tudott felelni neki. A fekete ruhás az ágya fölött állt, fölé hajolt, és érezte, ahogyan megtelik vele a szája, a szeme, kitölti az orrát és a tüdejét, mintha légüres térré válna minden, amiben addig az élete lakott. Megértette, hogy a kígyónyelvű alak jött valamiért, és nem akar elmenni nélküle. Nem maradt ereje küzdeni.

És akkor felsírt a baba. A szülésznő még mindig a lába között állt, karjában a vörös, nyálkás kis újszülöttel, akinek erős, éles hangja belehasított a csendbe. Teljes erejéből, a tüdejébe először kerülő, friss levegő minden cseppjével elordított csatakiáltás volt ez, bátor, rettenthetetlen. A fekete ruhás hirtelen hátralépett, ő levegő után kapott, és akkor először meglátta az arcát. A sápadt hüllőfejen ülő vörös szemekben észrevette a rémületet. A csecsemő új levegőt vett, és apró kezeit ökölbe szorítva minden izmát arra használta, hogy az ismeretlenbe üvöltse az élet hírét.

A fekete kabát alatt a vékony test remegni kezdett, mint a tűzbe vetett kígyó, vonaglott, rázkódott, egyszerre próbált távolodni és minél kisebbre összehúzni magát, önmagába tekeredni, hogy ne hallja a hangot tovább, beleveszett a fény és a sötét határán lévő félhomályba, míg végül már egyáltalán nem látta többé.

A szülésznő mellé lépett a gyerekkel.

A mellkasára tette, és ő átkarolta. Így feküdtek, véresen, kimerülten, levegő után kapkodva, mint két fáradt harcos a rettentő csata után. A felkelő nap beragyogott az ablakon, és a szobából eltűnt az összes árnyék.