Mindjárt vége, mindjárt vége – mondogatta magának, miközben kezei görcsösen szorították a kórházi ágy rácsát. A szobában sötét volt, a város az igazak álmát aludta körülötte, a feje fölött világító lámpa tompa, sárgás fénye félkört rajzolt a csípője vonaláig, mintha egy világító csillagként lebegne az űr sűrű, sötét semmijében.

Egyedül vajúdott.

Az éjszakás szülésznő azzal hagyta magára, hogy próbáljon pihenni, egyelőre többet most úgysem tehetnek, mint várnak. Ez a dolgok menete. Ahogyan a hasa aljából induló görcsök enyhülni kezdtek, és ismét levegőhöz jutott, elengedte a rácsot, és oldaláról a hátára gördült, próbált lassan lélegezni, és összegyűjteni az erejét a következő fájásig. Csendben figyelte a szobában lévő tárgyak körvonalait. Tőle jobbra, egy éjjeli szekrényen monoton hangon zúgott a gép, ami a fájásait és a baba szívhangját figyelte. Szemben egy nagy ablak állt, reggelente biztosan besüt rajta a fény, de most sötét éjszaka volt odakint, tél és hideg, még a csillagok sem világítottak, és a Holdat is sötét fellegek takarták. Az ablak alatt csaknem a fal teljes hosszán egy pult húzódott, rajta mosdókagyló és tálcák mindenféle orvosi eszközökkel, fiolákkal, gézzel, vattalapokkal. Az ágyától nem messze, balra egy fotel állt, máskor talán izgatott nagymamák, vagy a várakozástól elcsigázott leendő apukák ülnek benne, várva, hogy tehessenek valamit, de most csak az ő csomagjai hevertek benne. Egy zacskó keksz, egy flakon ásványvíz, a karfára dobott hálóköntös és egy külön vászon szatyorban újszülöttre való holmik: aprócska sapka, kézzel kötött takaró.

Tekintete fáradtan tovább siklott, ahogyan érezni kezdte, hogy az ágyéka fölül ismét elkezd kinőni a fájdalom. Kezeivel a takaró sarkát kereste, hogy legyen mit megmarkolnia. Akkor látta meg őt.

A távolabbi sarokban állt, és először nem is volt benne biztos, hogy nem csak egy árny vagy egy fogas, amit eddig nem vett észre. Magas, nagyon magas fekete alak volt, hosszú, lepel szerű, fekete kabátban és fekete kalapban olyan széles karimával, hogy eltakarta furcsán előre biccentett arcát, amit úgy tartott, mint egy felágaskodó kígyó tartja a hátrahajló nyakról előre eső, lapos fejét. A hasában gyökeret vert fájdalom abban a pillanatban eltalált a gerincéig, és egyetlen szemvillanás alatt benőtte az idegszálait, görcsbe rántotta a testét és minden erejével azon kellett lennie, hogy levegőt juttasson a tüdejébe. A teste körüli szorítás egyre erősödött, mintha csak mindent ki akarna préselni belőle. Nyaktól lefelé mozdulni sem tudott, de a fejét kicsit oldalra biccentette, hogy arcának oldala az ágy széléhez simuljon, és hányni kezdett. A hangra besietett a szülésznő, a görcs enyhülésétől pedig kicsit magához tért, és egy rövid ideig biztos volt benne, hogy csak a képzelete játszott vele.

„Hogy érzi magát?” – kérdezte a fehér köpenyes nő, miközben az ágy melletti gépből kilógó papírszalagra rajzolt görbéket kezdte vizsgálni.

„Bírom.” – felelte, hogy a lehető legkevesebb erőt kelljen a beszédre vesztegetnie. Hangja idegennek és erőtlennek tetszett, mintha nem is az övé volna.

„Nem tart már soká, ez a baba gyorsabban jön, mint gondoltuk. Biztos voltam benne, hogy reggelig nem indulnak be a fájásai, de szépen halad. Néhány perc, és el is kezdhet nyomni.” A szülésznő egy pillanatra felnézett a papírosról, hogy biztatóan rámosolyogjon, aztán a másik szalagot kezdte figyelni, a fejét kicsit balra billentette, és összeráncolta a szemöldökét.

„Valamibajvan?” – kérdezte szünet nélkül, mert ismét érezte, hogy közelít a fájdalom, és nem volt benne biztos, lesz-e még ideje újabb levegőt venni.

„Nincs semmi.” – nézett fel gyorsan a szülésznő, és tudta, hogy hazudik. „A kisbabája szeretne kijönni, és jobb is lesz neki idekint. Ha elmúlik ez a fájás, megvizsgálom.”

A mondat végét már csak távolról hallotta, mert a újra eluralkodott rajta a fájdalom. Próbált lélegezni, amennyire a testét szinte összeroppantó saját izmai engedték, és közben a szoba sarka felé pillantott. Ott állt, de közelebb jött.

Miközben a szülésznő az ablak alatti pulton rendezkedett, fecskendőket töltött meg, gézlapokat készített elő, a fekete ruhás, vékony alak végig ott állt mellette, egyenesen az ágy felé fordulva, mozdulatlanul.

Megérezte a szagát. Hideg, nyirkos föld szag, vázában felejtett, hervadó virágok szaga. Halálszag. A szülésznő visszafordult, és az ágyához lépett, felemelte a takarót.

„Vegyen egy nagy levegőt. Megnézem, hogy is állunk.” Keze eltűnt a kórházi hálóing alatt, és a szemöldökét ráncolta, majd a nőre nézett.

„Felteszem a lábát a kengyelbe, és kezdhetünk. Ha érzi, hogy nyomnia kell, nyomjon.” A hangja higgadt volt, de ő mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Kérdezni akart, de nem jutott rá idő, mert a fájdalom élesen és hirtelen tört rá, nem olyan fodrozódó, lüktető hullámokban, mint korábban, inkább mint egy kés hirtelen, durván lesújtó pengéje nyomán.

„Nyomjon, most!” – hallotta a szülésznő hangját, a kalapos alak pedig közelebb lépett, gallérja fölött, az arca helyén lévő árnyékból villás kígyónyelv rezgett bele a levegőbe, ízlelgetve a gyengeséget.

Úgy markolta az ágyrácsot, hogy az ujjai elfehéredtek, de nem is érezte, nem érezte külön a tagjait, nem érezte, hogy hol fáj, csak a fájdalmat érezte, és a bénító rémületet. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán, még a hangszalagja izmai is mozdíthatatlan görcsbe merevedtek.

„Nyomjon, most!” – hallotta újra a szülésznőt. A fekete ruhás most már közvetlenül mögötte állva öltögette kígyónyelvét. Nyomnia kell. A teste egyszerre dolgozott vele, és küzdött ellene, a görcsök préselték, de meg is bénították, a fogait olyan erősen szorította össze, hogy attól félt, eltörnek. Nyomott, és a fekete ruhás hátrébb hőkölt, mintha csak valaki meglökte volna. A következő pillanatban azonban ismét a lábánál volt. Várta, hogy a fájások között szünet legyen, várta, hogy fellélegezhessen, de már nem volt pihenés, a gyötrelmes hasogatás egy pillanatra sem enyhült.

„Jól csinálja, minden rendben lesz! Mindjárt itt a következő, készen áll? Nyomjon! Most!”

A fekete ruhás már a lábai között állt, érezte a körülötte lebegő, nyirkos hideget. Nem tudom megcsinálni – gondolta. Elveszítem őt. Nyomott, de érezte, hogy elvéti a ritmust, nagy levegőt kellett volna vennie, de mikor kinyitotta a száját, a mellkasát szinte összeroppantotta a fájdalom, a fekete alak éppen csak kicsit megtántorodott, aztán újra közeledni kezdett, a szülésznő mögé hajolt, teste hullámzó táncba kezdett az izgatottságtól, villás nyelve eleven idegként remegett.

Újra nyomott, ezúttal sikerült eltalálnia a pillanatot, izmai vele együtt dolgoztak, a fekete ruhás távolabb csúszott, hogy aztán újra közeledni kezdjen. Nincs elég idő – gondolta – gyorsabb nálam. Nem adhatom őt oda neki.

Soha nem rettegett még ennyire, mégis érezte, hogy bátrabbnak kell lennie, mint valaha volt. Az ő élete múlt rajta. Az ő élete, ami mindennél drágább volt. Meg kellett mentenie.

A következő hullámmal erősen nyomni kezdett. A fekete ruhás már a szülésznő mellett hajolt, kabátja ujjából hosszú, csontos ujjak másztak elő, mint odujukból a vak férgek, a bőre hófehér volt, és száraz pikkelyek borították. Nem kaphatja meg. Összeszorított fogakkal nyomott, a levegő eltűnt a tüdejéből, a fülében minden egyes szívveréssel ágyúszóként hallotta, ahogyan lüktet a vér.

„Jól csinálja, már mindjárt kint van!” – mondta a szülésznő. Forró tűszúrásokat érzett az arcán, ahogy az erőlködéstől sorra pattantak el a hajszálerek. A teste levegőért küzdött, de nem állt meg, csak a fekete ruhást nézte, és kitartott, míg a szeme előtt megjelenő sötét karikáktól nem látott már semmit, tagjai kocsonyává váltak, és nem érzett többé semmit, se erőt, se görcsöt, se nyomást, se fájdalmat.

„Kislány!” – visszhangzott valahol távol a szülésznő hangja, de nem tudott felelni neki. A fekete ruhás az ágya fölött állt, fölé hajolt, és érezte, ahogyan megtelik vele a szája, a szeme, kitölti az orrát és a tüdejét, mintha légüres térré válna minden, amiben addig az élete lakott. Megértette, hogy a kígyónyelvű alak jött valamiért, és nem akar elmenni nélküle. Nem maradt ereje küzdeni.

És akkor felsírt a baba. A szülésznő még mindig a lába között állt, karjában a vörös, nyálkás kis újszülöttel, akinek erős, éles hangja belehasított a csendbe. Teljes erejéből, a tüdejébe először kerülő, friss levegő minden cseppjével elordított csatakiáltás volt ez, bátor, rettenthetetlen. A fekete ruhás hirtelen hátralépett, ő levegő után kapott, és akkor először meglátta az arcát. A sápadt hüllőfejen ülő vörös szemekben észrevette a rémületet. A csecsemő új levegőt vett, és apró kezeit ökölbe szorítva minden izmát arra használta, hogy az ismeretlenbe üvöltse az élet hírét.

A fekete kabát alatt a vékony test remegni kezdett, mint a tűzbe vetett kígyó, vonaglott, rázkódott, egyszerre próbált távolodni és minél kisebbre összehúzni magát, önmagába tekeredni, hogy ne hallja a hangot tovább, beleveszett a fény és a sötét határán lévő félhomályba, míg végül már egyáltalán nem látta többé.

A szülésznő mellé lépett a gyerekkel.

A mellkasára tette, és ő átkarolta. Így feküdtek, véresen, kimerülten, levegő után kapkodva, mint két fáradt harcos a rettentő csata után. A felkelő nap beragyogott az ablakon, és a szobából eltűnt az összes árnyék.

Felnézett a házra, és azon gondolkodott, hogy vajon akkor is ilyen siralmas benyomást keltene-e, ha nem lenne ennyire szürke az ég, és attól az egész város. Megkereste a lakása ablakát: a fölötte lévő, kőbe faragott arc kerek, már-már puffadt volt, sűrű, hernyószerű szemöldök terült el rajta a beesett, apró szemek fölött, mintha a szobrász nem akart volna a részletekkel bajlódni, és csak néhány, elnagyolt, durva vágással véste volna ki a vonalakat. A párkány alatt salétromból nőttek virágok a szürke falra, amiről már lehetetlen lett volna megállapítani, hogy milyen volt a színe, mielőtt a közeli pályaudvar mocska sötétre festette. Jobb napokat is megélt, belvárosi polgári épület.

Nem, gondolta. Az esős, ködös délelőtt határozottan nem segít, de ezen a frissen hullott hó sem javítana sokat. A lelakott, elhanyagolt ház nem hatna előkelőbbnek a napfényben sem, ahogyan neki sem lenne karácsonyi hangulata attól, ha a cipője a hótól, és nem a lába alatt gyűlő sáros pocsolyától ázott volna be.

A kezében csörgő csomóról kikereste a nagy, fa bejárati ajtó kulcsát, de aztán vissza is ejtette a többi közé, amikor meglátta, hogy a kilincs élettelenül lóg a záron. Nagyot sóhajtva benyomta a nyikorgó, korhadt ajtószárnyat, és elindult fölfelé a lépcsőházban. A bal oldalán rozsdaette virágok tartották a fa korlát még megmaradt darabjait, lába alatt csúszósra koptak a lépcsők, a falat összefirkálták ott, ahol volt még rajta vakolat. Felért az első emeletre, rögtön balra fordult és a kulccsal kinyitotta a rosszul záródó, üveges fa ajtót, aminek ablakrészére egy mocskos konyharuha volt felcsipeszelve, megteremtve így az intimitás érzését. “Kelemen” – állt egy rozsdás névtáblán. „Ezt majd le kell cserélni Kenyeresre” – gondolta, és aztán rögtön az jutott eszébe, hogy vajon hány albérlővel előtte lakhatott itt ez a bizonyos Kelemen, és azóta hány albérlő gondolhatta már, hogy majd lecseréli a táblát, de aztán sosem tette meg.

A főbérlő szerint az előző lakó valami lusta, kövér alkoholista volt, pöffedt, borvirágos képpel. Sokszor csúszott a bérleti díjjal, már egyébként is ki akarta tenni, amikor egyszer csak a fickó magától eltűnt, ami volt szedett-vedett holmija, azt mind maga után hagyta. Próbálta eladogatni, hogy fedezze belőle a kára legalább egy részét, de nem mutatkozott túl nagy kereslet néhány kinyúlt mackónadrágra meg foltos, barna kötött pulóverre, ami a hasánál kibolyhosodott, nem gondolkodott hát sokat, hogy várjon-e még rá, keresett új albérlőt, és a dohos, sötét szobakonyhára lakót találni nem volt nehéz, ami azt illeti, sokkal könnyebb volt, mint amilyen egy négy szobás, napfényben úszó, budai villalakásra lehet. Elképzelte magát egy ilyen helyen, és szinte nevetni támadt kedve: látta magát, ahogy vékony arcával, ami most a fáradtságtól még hosszabbnak tűnt, arcába lógó, sötét hajával, előre eső vállaival és keskeny orrával áll egy napfényes ablakban, körülötte bolyhos, rózsaszín párnák, keményfa padló burkolat és arany színű kiegészítők teszik barátságosabbá a teret – ahogy azt egy ingatlanhirdetésben olvasta – és teljesen nyilvánvaló, hogy nem itt van a helye.

Nem, neki most itt, ebben a szobakonyhában van az otthona, ahol egyetlen ablak van, és az is a szemközti ház falára néz. Ledobta maga mellé a sporttáskát, amiben minden vagyona volt, és elterült az ablak alatti ágyon. Úgy érezte magát, mint aki hetek óta nem aludt.

xxx

Mikor felébredt, az a furcsa érzése támadt, mintha napokon át aludt volna. A szobában sötét volt, de nem tudta eldönteni, hogy ez a kora délutáni, téli sötét, éjszaka van vagy hajnal, vagy akár dél, csak az idő borús, és a szobába semmi napfény nem jut. Elő akarta venni a telefonját, megnézni, hogy hány óra van, de aztán eszébe jutott, hogy újévig nem kell dolgoznia menni. Akkor hát nem mindegy? – gondolta, és befordult a fal felé. Nézte a repedéseket. Talán felhívhatná, futott át a fejében. Csak hogy boldog ünnepeket kívánjon. Átlátszó és szánalmas ürügynek érezte az egészet, és gyorsan el is vetette a dolgot. Kidugta egy ujját a takaró alól, és végigsimította vele az egyik repedést a feje mellett, aztán érezte, ahogy megint elnyomja az álom.

Levegő után kapkodva ébredt, verejték folyt a hátán, mégis fázott, mint aki hideg kövön aludt. Zihálva a mosdókagylóhoz ment, és vizet engedett magának, miközben a mellkasa úgy szorított, hogy azt hitte, rögtön be is hasad. Ivott a csapból folyó klóros, zavaros vízből, és lassan megnyugodott.

Visszaült az ágyra, és kinézett az ablakon. Az utcán emberek siettek, voltak, akik ajándékcsomagokat vittek, mások papír kávés pohárral a kezükben vagy telefonnal a fülükön igyekeztek valahová. Úgy érezte magát, mint akit fényévek választanak el mindenkitől. Bármeddig ülhetne itt, és senki nem venné észre. Bármeddig nézhetné az embereket, de mindig csak annyit látna belőlük, a mások világából, az igyekvő, siető, másokhoz közeledő világukból, amennyi itt, ebbe az ablakkeretbe belefér. Egy kutyát sétáltató nő lendületesen integetett valakinek, kabátja ujján csak úgy lobogott a fonallal hozzá kötött kesztyű, homlokát az ablaküveghez nyomva megpróbált kilesni az integetés irányába, de nem tudta elfordítani a fejét, mintha teljesen megmerevedett volna a nyaka. Nyilván elfeküdte az ócska matracon.

Ujjai az ablak alatti repedéseken babráltak, körmeivel szórakozottan kapargatta körülöttük a meszet. Hirtelen vágyat érzett rá, hogy valaki az utcáról észrevegye. Felemelje a fejét és a szemébe nézzen. De tudta, hogy nem fogják megtenni. Csak az kémleli a házak falát, akinek nincs miért előre néznie. Évszázadokon át is figyelhetné őket, és csak néhány szerencsétlen flótás lenne az, aki visszanézne rá. Visszafeküdt az ágyra, és homlokát a fal hűvöséhez nyomta. Jó itt. Legszívesebben meg sem mozdulna soha többé.

xxx

Egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy a főbérlő szerint sorra meglépnek a lakók, ebben a lakásban semmi marasztaló nincs – gondolta, miközben felmarkolta a kulcscsomót, és behúzta maga mögött a mocskos konyharuhával elfüggönyzött ajtót. Úgy érezte, ha nem megy ki sétálni, megfojtja a négy fal.

 „Kelemen”. Lecserélhetné Horváthra, de nem volt kedve büszkélkedni vele, hogy itt lakik. 

Rövid lábaival szaporán szedte a lépcsőket, közben kötött sapkát húzott tar fejére.

Az utcára érve nagy levegőt vett, és megfogadta, hogy nem fog itt ragadni. Nem várja meg, hogy visszaszóljanak abból a kocsmából, este lemegy, és megmondja, hogy beáll akár rögtön dolgozni, ne is gondolkodjanak, olyan nincs, hogy nem kell még egy pultos. Mindig kell. És ha a munka megvan, amint lehet, költözik innen. Átkozott egy hely ez, olyan nyomorult, mint amilyen nyomorultul érzik magukat, akik ide kényszerülnek költözni. Ahogy kicsit kitisztult a feje a hideg levegőn, cigarettára gyújtott, és mélyre szívta a füstöt. A távolban petárda hangja szólt, csak néhány nap telt el a januárból, sokak zsebében lapult még a puskaporos rudacskákból. Felemelte a fejét a hangra, és miközben újabb slukkot szívott, végigpásztázta a házat, megkereste az ablakát. Az se lehetett teljesen százas, aki ezeket az elcseszett fejeket kifaragta – dünnyögte maga elé, miközben a keret fölötti formára nézett. A kőből faragott, vékony arcba hajtincsek hullottak, a fáradt, üres szemek között ülő keskeny orrtól az egész ábrázat még nyúzottabbnak tűnt.

Felkapta a fejét a csobbanásra, amikor a csíkos strandlabda a víztükör felszínén csattant. Az enyhe kanyarban a folyó sodrása lelassult, de még így is elvitte magával a hangok többségét, és a lejtőt tetején ülve a fürdőzők látványa olyan volt, mintha egy színes némafilmet nézne az ember.

Maga a táj mozdulatlan volt, akár egy festmény. A folyó túloldalán álló hegyet benőtték a fák, elrejtve rajta minden mozgást, a vakítóan kék égen egyetlen bárányfelhő sem úszott. A víz felszíne is zavartalan volt, csak a fürdőzők ugrálása, a fel-felröppenő, majd lecsattanó labdák és a tarka levelekként lebegő gumimatracok táncoltak az idők kezdete óta változatlannak tűnő háttér előtt.

 A fa árnyékából figyelte őket. Néha egy-egy sikoly vagy nevetés kivált a zajból, ami egyébként monoton morajlássá olvadt össze, mire felért hozzá. Jó 300 méterre ült a vízparttól, ekkora távolság kellett, hogy a domboldalon mászva a hangos nevetés, viháncolás és pancsolás hangja kimerüljön, és már szelíd zsongássá gyengülve telepedjen mellé. A másik irányba minden gyorsabban történt. Ha valamelyik fürdőző a zaj közepén alámerült, és hagyta, hogy a víz hirtelen hidege ellepje a naptól felhevült arcát, a hangok rögtön tompa morajlássá változtak, mintha nagyon távolról érkeztek volna.

 De ő most messze volt a folyótól. Arcába hulló, fekete hajából vízcseppek potyogtak mellé, vagy hullottak a vállára, felgyűltek a kulcscsont fölötti kis árokban, mint egy apró öbölben, majd kiömlöttek, és a vékony, csontos test vonalait követve, mint ahogy hófehér sziklák között futó csermelyek, a bőrén, mintha csak vékony hártya lenne, kékes-zölden áttetsző erek között szaladva találtak utat maguknak a fűbe. A talaj már teljesen felázott körülötte, de ő észre sem vette. Megszokta már.

 Egy fiatal lány vetette magát a csíkos strandlabda után.

 “De miéért arra doboood?” – kiabálta éneklő hangon egy csapat lány felé, akik térdig álltak a vízben, vele szemben. Begázolt az egyre beljebb úszó labda után, majd mikor a víz már a derekáig ért, úszni kezdett. A hullámok egyre távolabb sodorták tőle a labdát. Tempózni kezdett, de ezzel csak újabb hullámokat keltett maga körül, a labda pedig táncba kezdett, ringatózva a lány felé billent, egy pillanatra még meg is állt, és kiemelkedett a vízből, mintha csak kelletné magát, majd még messzebb sodródott. Cicázva, hitegetve csalogatta egyre beljebb. Mikor a távolság már jó 50 méterre nőtt közöttük, a lány alábukott.

 Egy pillanatra ő is behunyta a szemét, és elképzelte, milyen lehet most neki. A fenti élet hangjai elhalványodnak, mintha csak egy üveg falon keresztül hallaná őket, még tudja, hogy ott vannak, de már nem érheti el őket. Még látja a napot. Még érzi a fényt, talán látja a békatalpakat és a fürdőruhás alsótesteket, de már zavarosak a körvonalak, a víz olyan szorosan öleli, hogy tagjai ólomsúlyossá válnak, olyan nehéz lesz mozogni, mint mikor álmában próbál szaladni az ember, és ha sikerül is elérnie valamit, mikor kinyújtaná érte a kezét, a semmibe markol bele, a megtörő fény tréfát űz a szemével. Mégis, itt még van fény, vannak hangok, érezni az emberek keltette hullámokat. Olyan ez, mint két világ határán lebegni. De vajon mennyi időt lehet itt eltölteni? Hüvelykujját finoman végigsimította középső- és mutatóujja ráncosra ázott ujjbegyein. És vajon milyen irányba indul el?

 Néhány méterrel lentebb már tökéletes a csend. Még pár méter tovább, és oda a fény sem ér el, hideg sötét vesz körül mindent, a táj ismét olyan, mint az idők kezdete óta. Lent is, fent, is, csak középen, éppen egy vékony metszetben fodrozzák a fürdőzők a jelent, mit sem sejtve arról, hogy mi van alattuk. Ha tudnák… – vékony, szederjes ajkai egy pillanatra mintha mosolyra húzódtak volna – De hiszen tudniuk kell! Csak nem akarnak gondolni rá. Túlságosan lefoglalja őket a vízbe ugrálás, a naptej kenegetése, a sör keresése a hűtőtáskában, meg a fürdőruhás testek látványa, pedig nem hihetik, hogy éppen itt nem történt meg.

 Évezredek óta itt folyik ez a folyó. Évezredek óta fulladnak bele emberek. Itt is, ott is, mindenhol. Néhányat aztán felszínre hoznak. Néhányat kivet magából az áramlat. Néhány pedig a fénytelen mélységet elérve kacér, röpködő táncba kezd, akár a strandlabda, míg a meder alján meg nem akad egy árokban, uszadékfában, hínárban vagy hajóroncsban. A hús adja meg magát elsőnek. A sodródó víz állandó, ütemes és szüntelen paskolása lesimogatja a bőrt, és aztán viszi magával a többit, már amit nem csipegetnek le a halak.

 Itt, a vízen kívül, a napfényben persze a halak is mások. Pikkelyeik szivárványosan csillognak, szemük üveges, csak némán tátogó szájuk mélyén hozzák magukkal a fejjel lefelé fordított világ vaksötétjét.

 A strandlabda körül óriási fodrok borzolták fel a vízfelszínt, ahogy a lány, akár egy hínárral fedett vízi szörny, arcába omló, hosszú hajával kiemelkedett, majd rávetette magát.

 “Megvagy!” kiáltotta győzedelmesen az első levegővel, ami hosszú másodpercek óta megtöltötte a tüdejét. Karcsú testét a víztükörre fektetve, a labdát két kinyújtott karjában maga előtt tartva a part felé úszott, majd felegyenesedett, és úgy gázolt ki a vízből. A labdát egy barátnőjének dobta, majd mindannyian a part felé indultak, színes strandtörülközőket kerekítettek a vállukra, és úgy indultak felfelé a domboldalon.

 Nézte, ahogyan elhaladnak mellette. Neonszín bikinijük még jobban kiemelte barnaságukat, combjaik kemények és feszesek voltak. Inas, gondolta magában, és egy pillanatra látta az üresen és kitartóan tátogó halszájakat, amik a víz alatt egyre fehérebbé váló combokat csókolják. A labdáért beúszó lány hosszú, sötétszőke haja nedvesen tapadt a hátára, ahogy lépkedett, apró vízcseppeket hagyott maga után, de a nap pillanatok alatt fel is szárította őket, mintha sohasem hagyták volna el a medret, eltűntek, ahogyan a lányok is a távolban, ő pedig tovább ült a fa alatt a nyirkos fűben.

 Ahogy a nap elkezdett lenyugodni a szemben lévő hegy fölött, az emberek is hazaindultak. Először a kisgyerekes családok haladtak el mellette, aztán a fürge kamaszok és a domboldalon keservesen vánszorgó nyugdíjasok, végül a vízben még sokáig fröcsökölő, parton sört ivó fiatalok is, akik addig maradtak, amíg csak egy kevés fényt adott a nap. Mire ők elindultak, a sötét már habzsolni kezdte a tájat, elnyelte az emberek maguk után hagyott nyomait, felfalta a parton felejtett homokozó lapátokat, a büfékocsit és a drótkosaras szemetesekből kicsorduló kólás és sörös dobozokat. Akkor felállt ő is.

Járása egyenes volt, de a léptei bizonytalanok, szokatlan érzés volt a homok és a fű érintése a lábujjai között, a föld erős, tömör ellenállása a víz rugalmas engedéséhez képest, nedves talpa alatt csúszott a talaj. Amikor a parton nyaldosni kezdte a bokáját a víz, már ismerős terepen volt. Éppen csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy visszafordul, aztán megadta magát a bizonyosságnak. Egyenes háttal haladt tovább, amíg a hullámok már az ujjbegyeit csiklandozták, akkor felfektette tenyerét a víztükörre, simogatták egymást, mint régi, bizalmas, de már nem heves szeretők, és lépkedett egyre bentebb. Mikor a víz már a nyakáig ért, két karját kitárta maga mellett, és felfeküdt a folyó hátára, úgy nézte a csillagokat, amelyek fényét visszatükrözte a felszín. Öröktől fogva voltak, mint a folyó, és a sötétség most egybemosta a két világot, nem jelölte más a határt és az időt, csak az ő arca, és a belőle világító, áttetszően kék szemei, amiket nem csukott le akkor sem, amikor összezárult fölöttük a víz.

 Az egymásba szaladó karikák, amiket maga után hagyott, gyorsan kisimultak, a folyó és az ég határa pedig úgy olvadt egymásba a sötétségben, mint a világ teremtése előtt, az idők kezdetén is tette.