Felkapta a fejét a csobbanásra, amikor a csíkos strandlabda a víztükör felszínén csattant. Az enyhe kanyarban a folyó sodrása lelassult, de még így is elvitte magával a hangok többségét, és a lejtőt tetején ülve a fürdőzők látványa olyan volt, mintha egy színes némafilmet nézne az ember.

Maga a táj mozdulatlan volt, akár egy festmény. A folyó túloldalán álló hegyet benőtték a fák, elrejtve rajta minden mozgást, a vakítóan kék égen egyetlen bárányfelhő sem úszott. A víz felszíne is zavartalan volt, csak a fürdőzők ugrálása, a fel-felröppenő, majd lecsattanó labdák és a tarka levelekként lebegő gumimatracok táncoltak az idők kezdete óta változatlannak tűnő háttér előtt.

 A fa árnyékából figyelte őket. Néha egy-egy sikoly vagy nevetés kivált a zajból, ami egyébként monoton morajlássá olvadt össze, mire felért hozzá. Jó 300 méterre ült a vízparttól, ekkora távolság kellett, hogy a domboldalon mászva a hangos nevetés, viháncolás és pancsolás hangja kimerüljön, és már szelíd zsongássá gyengülve telepedjen mellé. A másik irányba minden gyorsabban történt. Ha valamelyik fürdőző a zaj közepén alámerült, és hagyta, hogy a víz hirtelen hidege ellepje a naptól felhevült arcát, a hangok rögtön tompa morajlássá változtak, mintha nagyon távolról érkeztek volna.

 De ő most messze volt a folyótól. Arcába hulló, fekete hajából vízcseppek potyogtak mellé, vagy hullottak a vállára, felgyűltek a kulcscsont fölötti kis árokban, mint egy apró öbölben, majd kiömlöttek, és a vékony, csontos test vonalait követve, mint ahogy hófehér sziklák között futó csermelyek, a bőrén, mintha csak vékony hártya lenne, kékes-zölden áttetsző erek között szaladva találtak utat maguknak a fűbe. A talaj már teljesen felázott körülötte, de ő észre sem vette. Megszokta már.

 Egy fiatal lány vetette magát a csíkos strandlabda után.

 “De miéért arra doboood?” – kiabálta éneklő hangon egy csapat lány felé, akik térdig álltak a vízben, vele szemben. Begázolt az egyre beljebb úszó labda után, majd mikor a víz már a derekáig ért, úszni kezdett. A hullámok egyre távolabb sodorták tőle a labdát. Tempózni kezdett, de ezzel csak újabb hullámokat keltett maga körül, a labda pedig táncba kezdett, ringatózva a lány felé billent, egy pillanatra még meg is állt, és kiemelkedett a vízből, mintha csak kelletné magát, majd még messzebb sodródott. Cicázva, hitegetve csalogatta egyre beljebb. Mikor a távolság már jó 50 méterre nőtt közöttük, a lány alábukott.

 Egy pillanatra ő is behunyta a szemét, és elképzelte, milyen lehet most neki. A fenti élet hangjai elhalványodnak, mintha csak egy üveg falon keresztül hallaná őket, még tudja, hogy ott vannak, de már nem érheti el őket. Még látja a napot. Még érzi a fényt, talán látja a békatalpakat és a fürdőruhás alsótesteket, de már zavarosak a körvonalak, a víz olyan szorosan öleli, hogy tagjai ólomsúlyossá válnak, olyan nehéz lesz mozogni, mint mikor álmában próbál szaladni az ember, és ha sikerül is elérnie valamit, mikor kinyújtaná érte a kezét, a semmibe markol bele, a megtörő fény tréfát űz a szemével. Mégis, itt még van fény, vannak hangok, érezni az emberek keltette hullámokat. Olyan ez, mint két világ határán lebegni. De vajon mennyi időt lehet itt eltölteni? Hüvelykujját finoman végigsimította középső- és mutatóujja ráncosra ázott ujjbegyein. És vajon milyen irányba indul el?

 Néhány méterrel lentebb már tökéletes a csend. Még pár méter tovább, és oda a fény sem ér el, hideg sötét vesz körül mindent, a táj ismét olyan, mint az idők kezdete óta. Lent is, fent, is, csak középen, éppen egy vékony metszetben fodrozzák a fürdőzők a jelent, mit sem sejtve arról, hogy mi van alattuk. Ha tudnák… – vékony, szederjes ajkai egy pillanatra mintha mosolyra húzódtak volna – De hiszen tudniuk kell! Csak nem akarnak gondolni rá. Túlságosan lefoglalja őket a vízbe ugrálás, a naptej kenegetése, a sör keresése a hűtőtáskában, meg a fürdőruhás testek látványa, pedig nem hihetik, hogy éppen itt nem történt meg.

 Évezredek óta itt folyik ez a folyó. Évezredek óta fulladnak bele emberek. Itt is, ott is, mindenhol. Néhányat aztán felszínre hoznak. Néhányat kivet magából az áramlat. Néhány pedig a fénytelen mélységet elérve kacér, röpködő táncba kezd, akár a strandlabda, míg a meder alján meg nem akad egy árokban, uszadékfában, hínárban vagy hajóroncsban. A hús adja meg magát elsőnek. A sodródó víz állandó, ütemes és szüntelen paskolása lesimogatja a bőrt, és aztán viszi magával a többit, már amit nem csipegetnek le a halak.

 Itt, a vízen kívül, a napfényben persze a halak is mások. Pikkelyeik szivárványosan csillognak, szemük üveges, csak némán tátogó szájuk mélyén hozzák magukkal a fejjel lefelé fordított világ vaksötétjét.

 A strandlabda körül óriási fodrok borzolták fel a vízfelszínt, ahogy a lány, akár egy hínárral fedett vízi szörny, arcába omló, hosszú hajával kiemelkedett, majd rávetette magát.

 “Megvagy!” kiáltotta győzedelmesen az első levegővel, ami hosszú másodpercek óta megtöltötte a tüdejét. Karcsú testét a víztükörre fektetve, a labdát két kinyújtott karjában maga előtt tartva a part felé úszott, majd felegyenesedett, és úgy gázolt ki a vízből. A labdát egy barátnőjének dobta, majd mindannyian a part felé indultak, színes strandtörülközőket kerekítettek a vállukra, és úgy indultak felfelé a domboldalon.

 Nézte, ahogyan elhaladnak mellette. Neonszín bikinijük még jobban kiemelte barnaságukat, combjaik kemények és feszesek voltak. Inas, gondolta magában, és egy pillanatra látta az üresen és kitartóan tátogó halszájakat, amik a víz alatt egyre fehérebbé váló combokat csókolják. A labdáért beúszó lány hosszú, sötétszőke haja nedvesen tapadt a hátára, ahogy lépkedett, apró vízcseppeket hagyott maga után, de a nap pillanatok alatt fel is szárította őket, mintha sohasem hagyták volna el a medret, eltűntek, ahogyan a lányok is a távolban, ő pedig tovább ült a fa alatt a nyirkos fűben.

 Ahogy a nap elkezdett lenyugodni a szemben lévő hegy fölött, az emberek is hazaindultak. Először a kisgyerekes családok haladtak el mellette, aztán a fürge kamaszok és a domboldalon keservesen vánszorgó nyugdíjasok, végül a vízben még sokáig fröcsökölő, parton sört ivó fiatalok is, akik addig maradtak, amíg csak egy kevés fényt adott a nap. Mire ők elindultak, a sötét már habzsolni kezdte a tájat, elnyelte az emberek maguk után hagyott nyomait, felfalta a parton felejtett homokozó lapátokat, a büfékocsit és a drótkosaras szemetesekből kicsorduló kólás és sörös dobozokat. Akkor felállt ő is.

Járása egyenes volt, de a léptei bizonytalanok, szokatlan érzés volt a homok és a fű érintése a lábujjai között, a föld erős, tömör ellenállása a víz rugalmas engedéséhez képest, nedves talpa alatt csúszott a talaj. Amikor a parton nyaldosni kezdte a bokáját a víz, már ismerős terepen volt. Éppen csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy visszafordul, aztán megadta magát a bizonyosságnak. Egyenes háttal haladt tovább, amíg a hullámok már az ujjbegyeit csiklandozták, akkor felfektette tenyerét a víztükörre, simogatták egymást, mint régi, bizalmas, de már nem heves szeretők, és lépkedett egyre bentebb. Mikor a víz már a nyakáig ért, két karját kitárta maga mellett, és felfeküdt a folyó hátára, úgy nézte a csillagokat, amelyek fényét visszatükrözte a felszín. Öröktől fogva voltak, mint a folyó, és a sötétség most egybemosta a két világot, nem jelölte más a határt és az időt, csak az ő arca, és a belőle világító, áttetszően kék szemei, amiket nem csukott le akkor sem, amikor összezárult fölöttük a víz.

 Az egymásba szaladó karikák, amiket maga után hagyott, gyorsan kisimultak, a folyó és az ég határa pedig úgy olvadt egymásba a sötétségben, mint a világ teremtése előtt, az idők kezdetén is tette.