Felnézett a házra, és azon gondolkodott, hogy vajon akkor is ilyen siralmas benyomást keltene-e, ha nem lenne ennyire szürke az ég, és attól az egész város. Megkereste a lakása ablakát: a fölötte lévő, kőbe faragott arc kerek, már-már puffadt volt, sűrű, hernyószerű szemöldök terült el rajta a beesett, apró szemek fölött, mintha a szobrász nem akart volna a részletekkel bajlódni, és csak néhány, elnagyolt, durva vágással véste volna ki a vonalakat. A párkány alatt salétromból nőttek virágok a szürke falra, amiről már lehetetlen lett volna megállapítani, hogy milyen volt a színe, mielőtt a közeli pályaudvar mocska sötétre festette. Jobb napokat is megélt, belvárosi polgári épület.

Nem, gondolta. Az esős, ködös délelőtt határozottan nem segít, de ezen a frissen hullott hó sem javítana sokat. A lelakott, elhanyagolt ház nem hatna előkelőbbnek a napfényben sem, ahogyan neki sem lenne karácsonyi hangulata attól, ha a cipője a hótól, és nem a lába alatt gyűlő sáros pocsolyától ázott volna be.

A kezében csörgő csomóról kikereste a nagy, fa bejárati ajtó kulcsát, de aztán vissza is ejtette a többi közé, amikor meglátta, hogy a kilincs élettelenül lóg a záron. Nagyot sóhajtva benyomta a nyikorgó, korhadt ajtószárnyat, és elindult fölfelé a lépcsőházban. A bal oldalán rozsdaette virágok tartották a fa korlát még megmaradt darabjait, lába alatt csúszósra koptak a lépcsők, a falat összefirkálták ott, ahol volt még rajta vakolat. Felért az első emeletre, rögtön balra fordult és a kulccsal kinyitotta a rosszul záródó, üveges fa ajtót, aminek ablakrészére egy mocskos konyharuha volt felcsipeszelve, megteremtve így az intimitás érzését. “Kelemen” – állt egy rozsdás névtáblán. „Ezt majd le kell cserélni Kenyeresre” – gondolta, és aztán rögtön az jutott eszébe, hogy vajon hány albérlővel előtte lakhatott itt ez a bizonyos Kelemen, és azóta hány albérlő gondolhatta már, hogy majd lecseréli a táblát, de aztán sosem tette meg.

A főbérlő szerint az előző lakó valami lusta, kövér alkoholista volt, pöffedt, borvirágos képpel. Sokszor csúszott a bérleti díjjal, már egyébként is ki akarta tenni, amikor egyszer csak a fickó magától eltűnt, ami volt szedett-vedett holmija, azt mind maga után hagyta. Próbálta eladogatni, hogy fedezze belőle a kára legalább egy részét, de nem mutatkozott túl nagy kereslet néhány kinyúlt mackónadrágra meg foltos, barna kötött pulóverre, ami a hasánál kibolyhosodott, nem gondolkodott hát sokat, hogy várjon-e még rá, keresett új albérlőt, és a dohos, sötét szobakonyhára lakót találni nem volt nehéz, ami azt illeti, sokkal könnyebb volt, mint amilyen egy négy szobás, napfényben úszó, budai villalakásra lehet. Elképzelte magát egy ilyen helyen, és szinte nevetni támadt kedve: látta magát, ahogy vékony arcával, ami most a fáradtságtól még hosszabbnak tűnt, arcába lógó, sötét hajával, előre eső vállaival és keskeny orrával áll egy napfényes ablakban, körülötte bolyhos, rózsaszín párnák, keményfa padló burkolat és arany színű kiegészítők teszik barátságosabbá a teret – ahogy azt egy ingatlanhirdetésben olvasta – és teljesen nyilvánvaló, hogy nem itt van a helye.

Nem, neki most itt, ebben a szobakonyhában van az otthona, ahol egyetlen ablak van, és az is a szemközti ház falára néz. Ledobta maga mellé a sporttáskát, amiben minden vagyona volt, és elterült az ablak alatti ágyon. Úgy érezte magát, mint aki hetek óta nem aludt.

xxx

Mikor felébredt, az a furcsa érzése támadt, mintha napokon át aludt volna. A szobában sötét volt, de nem tudta eldönteni, hogy ez a kora délutáni, téli sötét, éjszaka van vagy hajnal, vagy akár dél, csak az idő borús, és a szobába semmi napfény nem jut. Elő akarta venni a telefonját, megnézni, hogy hány óra van, de aztán eszébe jutott, hogy újévig nem kell dolgoznia menni. Akkor hát nem mindegy? – gondolta, és befordult a fal felé. Nézte a repedéseket. Talán felhívhatná, futott át a fejében. Csak hogy boldog ünnepeket kívánjon. Átlátszó és szánalmas ürügynek érezte az egészet, és gyorsan el is vetette a dolgot. Kidugta egy ujját a takaró alól, és végigsimította vele az egyik repedést a feje mellett, aztán érezte, ahogy megint elnyomja az álom.

Levegő után kapkodva ébredt, verejték folyt a hátán, mégis fázott, mint aki hideg kövön aludt. Zihálva a mosdókagylóhoz ment, és vizet engedett magának, miközben a mellkasa úgy szorított, hogy azt hitte, rögtön be is hasad. Ivott a csapból folyó klóros, zavaros vízből, és lassan megnyugodott.

Visszaült az ágyra, és kinézett az ablakon. Az utcán emberek siettek, voltak, akik ajándékcsomagokat vittek, mások papír kávés pohárral a kezükben vagy telefonnal a fülükön igyekeztek valahová. Úgy érezte magát, mint akit fényévek választanak el mindenkitől. Bármeddig ülhetne itt, és senki nem venné észre. Bármeddig nézhetné az embereket, de mindig csak annyit látna belőlük, a mások világából, az igyekvő, siető, másokhoz közeledő világukból, amennyi itt, ebbe az ablakkeretbe belefér. Egy kutyát sétáltató nő lendületesen integetett valakinek, kabátja ujján csak úgy lobogott a fonallal hozzá kötött kesztyű, homlokát az ablaküveghez nyomva megpróbált kilesni az integetés irányába, de nem tudta elfordítani a fejét, mintha teljesen megmerevedett volna a nyaka. Nyilván elfeküdte az ócska matracon.

Ujjai az ablak alatti repedéseken babráltak, körmeivel szórakozottan kapargatta körülöttük a meszet. Hirtelen vágyat érzett rá, hogy valaki az utcáról észrevegye. Felemelje a fejét és a szemébe nézzen. De tudta, hogy nem fogják megtenni. Csak az kémleli a házak falát, akinek nincs miért előre néznie. Évszázadokon át is figyelhetné őket, és csak néhány szerencsétlen flótás lenne az, aki visszanézne rá. Visszafeküdt az ágyra, és homlokát a fal hűvöséhez nyomta. Jó itt. Legszívesebben meg sem mozdulna soha többé.

xxx

Egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy a főbérlő szerint sorra meglépnek a lakók, ebben a lakásban semmi marasztaló nincs – gondolta, miközben felmarkolta a kulcscsomót, és behúzta maga mögött a mocskos konyharuhával elfüggönyzött ajtót. Úgy érezte, ha nem megy ki sétálni, megfojtja a négy fal.

 „Kelemen”. Lecserélhetné Horváthra, de nem volt kedve büszkélkedni vele, hogy itt lakik. 

Rövid lábaival szaporán szedte a lépcsőket, közben kötött sapkát húzott tar fejére.

Az utcára érve nagy levegőt vett, és megfogadta, hogy nem fog itt ragadni. Nem várja meg, hogy visszaszóljanak abból a kocsmából, este lemegy, és megmondja, hogy beáll akár rögtön dolgozni, ne is gondolkodjanak, olyan nincs, hogy nem kell még egy pultos. Mindig kell. És ha a munka megvan, amint lehet, költözik innen. Átkozott egy hely ez, olyan nyomorult, mint amilyen nyomorultul érzik magukat, akik ide kényszerülnek költözni. Ahogy kicsit kitisztult a feje a hideg levegőn, cigarettára gyújtott, és mélyre szívta a füstöt. A távolban petárda hangja szólt, csak néhány nap telt el a januárból, sokak zsebében lapult még a puskaporos rudacskákból. Felemelte a fejét a hangra, és miközben újabb slukkot szívott, végigpásztázta a házat, megkereste az ablakát. Az se lehetett teljesen százas, aki ezeket az elcseszett fejeket kifaragta – dünnyögte maga elé, miközben a keret fölötti formára nézett. A kőből faragott, vékony arcba hajtincsek hullottak, a fáradt, üres szemek között ülő keskeny orrtól az egész ábrázat még nyúzottabbnak tűnt.